Bejelentkezés, regisztráció
Bajor túra |
|
2010. július 19-25. Bajor túraJúlius 19-én reggel ¼ 9-kor végre elindultunk a várva várt útra. Ikarusz – mint minden túra alkalmával – most is nagyon precízen útvonaltérképet nyomtatott volna, ha sikerül, de a technika ördöge megtréfálta, így csak manuálisan – természetesen „szép” írással – sikerült rögzítenie a legfontosabb állomásokat. A 2009. évhez képest újítottunk kicsit, ugyanis találtunk egy sokkal rövidebb utat Szlovákián keresztül Komárom felé, ennek köszönhetően már ¼ 11-re Győrben is voltunk. 11-re beszéltük meg a találkozót Timivel és Csabával, így az időbe még egy McDonald’s-os reggeli is belefért. Mondanom sem kell, hogy a sajtos toast és a forró csoki miatt csak 11.10-re értünk a megbeszélt benzinkúthoz. Örömmel üdvözöltük egymást és rövid pihenő után folytattuk utunkat a hűség és a szabadság városába, Sopronba. A már jól bejáratott Tómalom Vendégházban lecuccoltunk és beruccantunk a centrumba. Sétáltunk egyet a belvárosban, és a legnagyobb dilemmánk az volt, hogy fagyizzunk vagy inkább sütizzünk-e. Végül mindannyian a süti mellett döntöttünk, a cuki ugyan menő volt, de a Vadkertit meg sem közelítette, ezért aztán szétcsapattuk a sütit egy kis fagyival. Ikarusz & Timi élete első after eight-jét itt nyalogatta el fagyi formájában, amit persze Cobra is egyből megkívánt. A desszertezés után, gondolva ismét a hasunkra, mert ügye a süti és a fagyi nem rendes kaja, bevásároltunk vacsorára, a másnapi reggelire & ebédre. Visszaérve a szállásra evés közben jól kibeszéltünk mindenkit (persze csak azokat, akik nem voltak velünk), majd nyugovóra tértünk. Reggel az előre megbeszélt ½ 8-as indulás helyett, már az izgalomtól fűtötten ½ 7-kor felpakolva berregtek a vasak és útra keltünk. Az idő nagyon kedvező volt, de azért nekem mégis fel kellett vennem az esőkabátot. Útközben rövid pihenőket tartottunk: St. Pöltennél, Linznél, Passaunál, Regensburgnál. Itt azonban borzasztó dolog történt, ugyanis Timi a szülinapjára a klubtól kapott és fél napig sem hordott szuper kesztyűjét elvesztette, miután kb. 15 jobbnál jobb dallamot hallgattunk meg a benzinkút shopjában a kis tekerős hangcsináló kütyükön. Végül elérkeztünk Ingolstadtba. Ikarusznak Ingolstadt és Ingolstadt 60 km-re van egymástól, mert ebben a városban már kb. hatodjára tévedt el. Szegény Cobra, először azt hittük, hogy fölöslegesen hozta magával a GPS-t, mert Ikarusz természetesen csak magára hallgatott. Végül aztán – persze ez beletelt egy kis időbe – mégis belátta, hogy a legrövidebb út két pont között az egyenes, így feláldozta magát a GPS oltárán. A helyes irányt követve, ugyan árkon-bokron át, de ¾ 5-kor berobogtunk Kaisheimbe. Az „árkon-bokront” szó szerint kell érteni, mivel az egyetlen bevezető út és a főtér, csatornázás miatt fel volt túrva és le volt zárva – amiről persze vendéglátóink elfelejtettek tájékoztatni –, így cross motorokat megszégyenítő módon, úgy magyarosan hajtottunk át a lezárt építési területen. A hagyományokhoz híven, szívélyes fogadtatásban volt részünk. Koch Éva szokásos temperamentumával adott nekünk 15 percet fürdésre és lepakolásra, majd a közeli sörkertben Friedhelm, Ikarusz barátja látott vendégül minket egy kis helyi vacsorára és jónéhány korsó sörre. Timi német nyelvtudásának köszönhetően sikerült megbeszélnünk az előttünk álló napok programjait. Ekkor szembesültünk vele, hogy vendéglátóinkat nagy örömmel töltené el, ha elkísérhetnének bennünket a kirándulásokra, így szerdán Helmut, csütörtökön Friedhelm lett a kísérőnk. Nehogy rövidre sikeredjen az este és a megtett közel Duauwörth a Duna és a Wörnitz összefolyásánál fekvő, kedves, régi városka, melynek van néhány érdekessége, amit ugyan nem láttunk késő este lévén, de akár láthattunk volna is:
Visszatérve a Raffaello-ra, ha egy szóval akarom jellemezni, azt mondhatom: CSÚCS, szerintem – remélem a többiek is megerősítenek majd – kb. egy szinten van Vadkerttel. Alig bírtunk választani a sok ínycsiklandozó kehelyből, végül Timi baley’s-est, Cobra valami mazsolásat, Ikarusz naná, hogy ismét after eight-eset, én pedig ferrero rocher-sat kanalaztam. Egy olasz pincér szolgált fel, tagadhatatlan olaszos temperamentummal és mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk kiküldött egy magyar kislányt az asztalunkhoz, aki diákmunkán volt a fagyizóban, és Timivel egyből találtak közös ismerőst. Hát… ilyen kicsi a világ! Mondanom sem kell elég későre járt, mire végre ágyba kerültünk, de egyikünk sem bánta. Szerdán, reggeli után Helmuttal elindultunk Dachauba. A dachaui koncentrációs tábor a Harmadik Birodalom első állandó koncentrációs tábora volt. Az akkori müncheni rendőrfőnök, Heinrich Himmler rendeletére 1933 márciusában hozták létre, 20 km-re Münchentől egy volt lőszergyár területén. Ez volt az első olyan hely a náci Németországban, ahol a parancsnokoknak önálló ítélkezési joga volt, minden külső jogi felügyelet nélkül. Az SS itt épített fel először „az állam az államban” birodalmat, először politikai foglyokat, majd másképp gondolkodókat tartott fogva és végzett ki. Az SS az SA-val rivalizált és a „hosszú kések éjszakája” után a nemzetiszocialista terror fő végrehajtó eszközévé vált. Himmlert részben a dachaui táborban elért „sikerei” miatt léptették elő birodalmi vezetővé. Adolf Hitler rezsimje bemutatótáborként és elrettentő példaként használta a tábort. Külföldi megfigyelőket hívtak meg, hogy tanulmányozzák, propagandacélokra használták, cikkeket jelentettek meg róla a sajtóban. A tábor szerkezete, felépítése, főleg az SS kaszárnya és a fogolytábor a birodalomban és a megszállt területeken később felállított koncentrációs táborok mintaképéül, egyben a megsemmisítő táborok előképéül szolgált. Mivel ez volt az első szisztematikusan felépített tábor, így kiképzési helye volt az összes SS őrségcsapatnak és vezetőszemélyzetnek. Minden más német koncentrációs tábornál hosszabb ideig állt fenn és egyik táborban sem történt ennyi politikai gyilkosság. A nemzetiszocialisták 12 éven át üzemeltették, 1933. március 22-étől 1945. április 29-éig, amikor az amerikai csapatok felszabadították. A legalább 200 000 letartóztatott személyből körülbelül 43 000 ember halt meg. A háború után menekülttáborként is működött. Intenzív vita után, egy emlék és oktatási helyet létesítettek a helyén, melynek látogatottsága 2008-ra elérte az évi mintegy 800 000 főt. A tábor felépítése
A kezdetekkor még csak a főtábor létezett. A vasút közvetlen közelében építették fel, lépésről-lépésre. A háború kitörésekor hozták létre a külső táborokat, amelyek legtöbbször hadiüzemek, vagy fontos munkahelyek közelében feküdtek a birodalom déli részén. A főtábort hat szektorra osztották fel:
A fogolyterület
Kőalapok mutatják a barakkok fekvését
A tábor utcája
Gyülekezőhely rekonstruált barakkokkal a háttérben
A Jourhaus A fogolyterület a koncentrációs tábor legnagyobb része volt, 34 barakkból állt, Schutzhaftlager („védőőrizeti tábor”) néven. Egy elektromos szögesdrótkerítést vezettek köré, mögötte egy árkot ástak, éjszakára kivilágították. Az őrök azonnal, figyelmeztetés nélkül lelőtték az őrtornyokból azt, aki közeledett a kerítéshez. A Schutzhaftlager szerkezete:
A tábor fennállásának tizenkét éve alatt különböző módon osztották fel a lakóblokkokat:
A háború kezdetétől nemzetek szerint helyezték el az őrizeteseket, például lengyeleknek, cseheknek és oroszoknak külön lakóbarakkjaik voltak. SS-terület
Az első krematórium
Az X-barakk
A Bunker Az SS-terület körülbelül kétszerese volt a foglyokénak. Többek között itt helyezték el a műhelyeket, a legénységi barakkokat és a tisztek lakásait, de még az ügyintéző hivatal épülete is itt volt. Később két krematóriumot is építettek még erre a területre. Az első krematóriumAz első hét évben egy müncheni krematóriumban hamvasztották el a halottakat. 1940-ben építettek egy saját, egy helyiségből álló krematóriumot, amelyben két kemence volt. A Jourhaus előtt az út elágazott, így teljesen elszeparálták a foglyok területétől. Egy különleges fogolycsoportnak kellett itt dolgoznia. Tilos volt a többi táborlakóval kapcsolatba lépniük, de más sem léphetett be erre a területre. A krematórium közelében hajtották végre a halálos ítéleteket. Az X-barakk1942 májusától 1943 áprilisáig a tábor adminisztrációja építtetett egy nagyobb épületet az első krematóriummal szemben, az úgynevezett X-barakkot. A két helyiség mellett több másik is volt csak a holttesteknek. Az új krematóriumnak négy kemencéje volt, amelyeket 1943 áprilisától 1945 februárjáig használtak. Később a leitenbergi temetőben tömegesen hantolták el a halottakat. 1944 nyarán hozzáépítettek négy fertőtlenítőkamrát a foglyok ruhájának tisztán tartása miatt. Egy másik terem bejárata fölött az a felirat állt, hogy „Brausebad“ (zuhany). Ezt a termet fehérre csempézték, és 15 egyszerű zuhanyrózsa-utánzatot is beépítettek. A külső falon két bádogszelep volt, ezért az amerikai csapatok gázkamraként azonosították 1945. április 29-én. Egy egykori fogoly arról számolt be, hogy féltek amikor kész lett a gázkamra, de félelmük nem igazolódott be. Történtek kísérletek harci gázzal, egy fennmaradt levél szerint, amelyet az SS-orvos Rascher 1942. augusztus 9-én írt Himmlernek: „Ahogy Ön tudja, a KL Dachauban egy ugyanolyan berendezést építenek, mint Linzben. Mivel a rokkantszállítások úgyis bizonyos kamrákban végződnek, azt kérdezem, hogy lehetne-e a kamrákban különböző harci gázokat kipróbálni ezeken a személyeken, akikkel amúgyis az fog történni.“ Az biztos, hogy Rascher hajtott végre ilyen jellegű orvosi kísérleteket, amelyeknek halálos áldozata is volt. Valószínűnek tűnik, hogy harci gázzal is kísérletezett. Egy további dokumentum a fogoly Frantisek Blaha vallomása: „A gázkamra 1944-ben lett kész. Rascherhoz hívtak, hogy vizsgáljam meg az első áldozatokat. A nyolc vagy kilenc személyből, aki a kamrában volt, három még élt és a többiek halottnak tűntek.” Frantisek Blaha azonban egy másik időpontban visszavonta a vallomását. A gázkamra használatát nem lehet bizonyítani, de határozottan megcáfolni sem. A háború vége előtt azonban sok dokumentum elpusztult. Az utólagos vizsgálatok során nem találtak olyan anyagot, ami mérgező gáz használatára utalna. A dachaui tábor nem megsemmisítő tábor volt. Azokat a foglyokat, akik gyógyíthatatlan betegek vagy fogyatékosak voltak, Hartheimbe szállították, ahol az úgynevezett „14f13 művelet” keretében a T4 eutanázia-program során gázkamrákban ölték meg őket. Külső táborokÖsszesen 169 külső tábor volt. A külső munkavégzést Außenkommandóknak hívták, és nem voltak egyformák. A nagyobb külső, illetve melléktáborokban aludhattak is a rabok. Ezekben vezetők és kápók (Funktionshäftlinge) is voltak a táborok nagysága miatt. A munkavégzésekre néha csak egy személyt küldtek, néha ezreket. A foglyoknak nem csak az illető táborban kellett dolgozniuk, hanem például az SS műhelyeiben, az útépítésnél vagy a kavicsbányákban is kényszermunkán voltak. 1939-től a hadiipar is igényt tartott rájuk. Főleg 1942-től nőtt meg a külső táborok száma, amelyekben mintegy 37 000 fogoly dolgozott. 1944 márciusától a hadifoglyok óriási földalatti komplexumokat építettek, ahol a nácik fenn tudták tartani a haditermelést. SS-kiképzés
Himmler látogatása az SS kiképzési táborban Mivel a dachaui koncentrációs tábor a birodalom első reguláris internálótábora volt, jelentős szerepet kapott a későbbi koncentrációs táborrendszerek kiépítésében és az SS-személyzet kiképzésében. Itt laktak az őrcsapatok és a Totenkopf SS-csapatok, majd a kiképzési idő után más táborokba vezényelték őket. A táborrendKezdetben, majdnem minden táborban egy olyan egy táborrendet alakítottak ki, ami a szokásos börtönszabályzatokon alapult. A dachaui táborban más volt a helyzet. Wäckerle már az első táborrenddel bevezette a parancsnok jogi egyeduralmát, azaz, övé volt az igazságszolgáltatás hatásköre. Fél évvel ezután, 1933. október 1-jén, az új parancsnok, Eicke megszigorította ezt az első rendet, például egy új testi büntetést vezetett be. Ez a táborrend 1934-től az összes koncentrációs táborban érvényes lett. Az SS-személyzet hierarchiáját az IKL (Inspektion der Konzentrationslager) határozta meg, ami az SS koncentrációs táborának adminisztrációs központja volt. Eicke volt az új hivatal vezetője. 1934 májusától kinevezte magát a „koncentrációs táborok ellenőrének” (Inspekteur der Konzentrationslager). Később Himmler ezt hivatalosan is megerősítette . Funkciós foglyok
Krematórium Az SS a divide et impera módszert alkalmazta a táborrend fenntartása érdekében. Kineveztek néhány foglyot ellenőrnek bizonyos feladatokra (funkciós fogoly) és így tették hatékonnyabbá a tábor működtetését. Aszerint, hogy milyen területen és milyen feladatra nevezték ki az illetőt, különböző hatalmat gyakoroltak. A dolgozó fegyencek és az SS-parancsnokok között álltak a hierarchiában. A funkciós foglyok (kápók) általában kemények voltak. Szigorúan ellenőrizték a rendet és a tisztaságot a barakkokban. Kisebb vétségeket is mereven büntettek, mivel ha nem végezték elég jól a feladataikat, elvesztették a státuszukat. Ilyenkor a társaik bosszújától is félniük kellett. Különösen rettegett kápó volt például egy Meansarian nevű, akit az amerikai katonák lelőttek a tábor felszabadítása után. A tábor a 12 év alatt mindvégig elsősorban politikai táborként működött. Kizárólag politikai fegyencek töltötték be ezeket a beosztásokat, általában olyanok, akik már a kezdetektől lakói voltak a tábornak. Más táborokban közönséges bűnözők, legtöbbször súlyos bűncselekmények miatt elitéltek is kaptak hatalmi pozíciókat. Stanislav Zámečník is funkciós fogoly volt. Az utolsó funkciós fogoly Oskar Müller, a kommunista párt tagja és későbbi hesseni munkaügyi miniszter volt. Johannes Maria Lenz pap jelentése szerint neki sikerült két foglyot követként kiküldeni az amerikai hadsereghez. Attól féltek, hogy likvidálni fogják őket még a felszabadítás előtt. Az amerikaiak ezért először a dachaui tábort szabadították fel, mielőtt bevonultak Münchenbe, a tartományi fővárosba. A háború utáni eljárások során néhány funkciós foglyot is bíróság elé állítottak, például 1960-ban Karl Kappot. Fogolycsoportok
Ismertetőjeleket ábrázoló SS-tantábla Loritz parancsnok rendszeressé tette a külső megkülönböztetőjelek alkalmazását. Minden őrizetes egyenruhájára rávarrtak egy kis szövetből készített háromszöget, amit szögletnek hívtak. A különböző színek mutatták, hogy milyen okból tartóztattak le egy fogvatartottat:
A kategóriákat rugalmasan használták. Tudták, hogy egy őrizetes jelzéseivel összefügg, hogy mennyire kerül hátrányos helyzetbe a társaival szemben, illetve milyen bánásmódban részesül az őrök részéről. Például a rózsaszín és a fekete jel fokozott diszkriminációt jelentett a táborban. A politikai foglyoknak általában jobb volt a helyzete. Alkategóriák is voltak. Az ismételt fogva tartást, a szökésgyanút, a táboron belüli feladatot, a büntetőszázadhoz való tartozást és az állampolgárságot is ránézésre fel lehetett ismerni. A csoportjeleken kívül minden fogolynak volt egy száma, amit szintén rávarrtak a ruhára. Az első sorozat 1-től 37 575-ig terjedt. 1933. március 22-étől 1940. március 31-éig használták ezt a számozási módot. A második sorozat, ami 1940. április 1-jétől 1945 áprilisáig volt használatban, 1-től 161 896-ig terjedt. Azért magasabb ez a szám az előzőnél, mert akkor már főleg tranzittáborként üzemelt Dachau. Terminológia
A felszabadítás pillanatai A belső levelezésekben használta az SS a KL rövidítést. Számos újságcikkekben is ez szerepelt. Eugen Kogon szemtanú szerint a nyilvánosság előtt inkább a KZ rövidítést használták, mert ez keményebben hangzott. Így lett szokás a KZ-rövidítés, mert minden tábor SS-kontroll alatt állt. A hivatalos definíció szerint csak azok a táborok számítottak koncentrációs tábornak, amelyek az SS parancsnoksága alá tartoztak. Az SS ilyen helyeken önkényesen és felügyelet nélkül uralkodhatott. Más táborok, melyek nem tartoztak az ő hatáskörükbe, munkatáborok vagy nevelőtáborok voltak a nemzetiszocialista terminológiában. SS-személyzetA koncentrációs táborok őrzéséért a Totenkopf SS csapatai voltak felelősek, melyeket ezekre a feladatokra hoztak létre. Az SS-táborban laktak, a foglyok tábora mellett. 1939. október 16. és november 1. között állították fel a Totenkopf SS-hadosztályt (SS-Division Totenkopf). Az első parancsnoka Theodor Eicke volt és 1942 márciusában körülbelül 15 000 tagot számlált. Vezetői közül a későbbiekben mintegy tucat tiszt más fegyveres SS-hadosztály vagy hadtest parancsnoka lett. Egykori foglyok emléktáblái és szobrai:
Az emlékhely
Krisztus Halálfélelme Kápolna
Evangélikus Kibékülési Templom
Zsidó emlékhely
Orosz ortodox kápolna A háború után a koncentrációs tábor nyilvánosságtól elzárt SS-kaszárnyáit először az amerikai csapatok használták, később a bajor készenléti rendőrség vette át. 1955 májusában, a tábor felszabadításának 10. évfordulóján az egykori foglyoknak nemzetközi találkozót szerveztek. Emlékműveket először csak a krematóriumnál és a tömegsíroknál terveztek. Az 1960-as években, amikor már se a menekülttáborra, se az amerikai táborra nem volt szükség, kezdődött el a mai emlékhely felépítése. 1955-ben, a dachaui járás közigazgatási vezetője a krematórium lebontásáról döntött, amely akkor nagy visszhangot keltett a közvéleményben. Végül úgy határoztak, hogy emlékhelyet hoznak létre. Ennek a célnak az érdekében a Bajor Ifjúsági Egyesület (Jugendring), a Német Szakszervezeti Szövetség (Deutscher Gewerkschaftsbund, DGB) és a müncheni főpolgármester Hans-Jochen Vogel fogott össze. 1960-ban építették a Todesangst-Christi (Krisztus halálfélelme) kápolnát és a volt krematórium épületében berendeztek egy ideiglenes múzeumot. Johannes Neuhäusler címzetes püspök a 37. Eucharisztikus Világkongresszuson szentelte fel a kápolnát, ahová azóta több ezren zarándokolnak el szerte a világból. 1963-ban Konrad Adenauer kancellár és Charles de Gaulle francia elnök aláírta az Élysée-Szerződést. Ebben a dokumentumban a német kormány elkötelezte magát arra, hogy gondozza az egykori rabok sírjait. 1965. május 5-én avatták fel az emlékhelyet egy múzeummal, az archívummal és egy könyvtárral egyetemben. A kiállítás a táborban az egyéni életsorsok bemutatása mellett az újonnan táborba érkezettek útjának eseményeit kíséri végig. Az eredeti barakkokat a lepusztult állapotuk miatt lebontották, 32 barakk alapjainak körvonalait pedig betonnal öntötték ki. 1968-ban megnyitották a Nemzetközi emlékmúzeumot (Internationales Mahnmal). 1994-ben, a tábor területén, orosz katonák felépítették az ortodox „Feltámadási Emlékkápolnát” (Auferstehungs-Gedächtniskapelle). Landsberg am Lechben, ahol a legnagyobb külső tábor volt, 1995-ben emelték az Európai Holokauszt Emlékhelyet (Europäische Holocaustgedenkstätte in Landsberg). 2003-ban hozták létre a „Bajor Emlékhely Alapítványt” (Stiftung Bayerische Gedenkstätten), melynek tulajdonába kerültek a főtábor helyiségei, néhány külső tábor és a terjedelmes archívumok, kivételt csak az egyházi intézmények képeznek. Dachau város, valamint több egyházi és civilszervezet is részt vesz az alapítvány életében. Berendeztek egy hivatalt, amely a történelemmel és a mai emlékhellyel foglalkozik, majd ugyanitt egy 1998-tól fennálló ifjúsági találkozóhelyet alakítottak át történelmi emlékhellyé és oktatási központtá. A dachaui vasútállomás és az emlékhely közötti volt sínpálya ma az „Emlékezés Útja” (Weg des Erinnerns) nevet viseli. 2003 februárjában megújították a kiállítást. Újjáépítettek egy barakkot, ahol megtekinthető, milyen is volt a koncentrációs tábor annak idején. Az emlékhelynek szüksége van szakavatott munkatársakra is. Tartanak előadói tanfolyamokat, amelyek elvégzése után idegenvezetést lehet tartani az emlékhely területén. Havonta tapasztalatcserére gyűlnek össze az előadók és időnként szemtanúkkal is találkozhatnak. A generációváltás, valamint a még élő szemtanúk számának csökkenése miatt folyamatosan alakul az emlékhelyen folyó munka. A megközelítés is változott. Korábban a hangsúly a nemzetiszocialista rezsim bűnein volt, illetve központi emlékhelyül szolgált az egykori foglyok részére. Ma inkább a fiatal látogatók oktatásán van a hangsúly. Új épületeket is építettek, egy könyvesboltot, kávézót, illemhelyeket. Lehet, hogy kicsit hosszúra sikeredett a dachaui történet, de próbáltam valamit adni abból az igazából leírhatatlan sok borzalomból, amit a saját szemünkkel láttunk és „szinte” a bőrünkön éreztünk. Ezután lehangolva gurultunk a tartomány fővárosába, Münchenbe a 35 fokos hőségben, mely a hagyományos és modern építészet gazdag tárházával ejti rabul a turistákat. A város szíve és központja a Marienplatz, amelynek elmaradhatatlan „tartozéka” a városháza ismert harangjátéka, amit ottlétünkkor sajnos nem csodálhattunk meg. Csak néhány lépés ide a legendás Hofbrauhous, a frissen csapolt sör háza, aminek csodás ízeitől csak korábbi emlékeink alapján folyhatott a nyálunk. Azért volt olyan is, amit ki is próbáltunk, megkóstoltuk ugyanis Ikarusszal a Leberküst (sült húspástétom), de azt hiszem ennek élménye felejthető. Terveink közt szerepelt egyébiránt az Olimpiai Stadion, a BMW múzeum megtekintése, továbbá séta az Englischer Gartenben (Angol Kert), amiről Thomas Mann már több mint 100 éve megfogalmazta, hogy: „Az emberek itt a kellemes időtöltésnek élnek.”, ugyanis ez a világ legnagyobb városon belüli zöldterülete. Parkerdőkkel tarkított ligetes tájban gyönyörködhettünk volna, ha teszünk itt egy sétát a közel 40 fokos hőségben. Majdnem a Nymphenburg kastélyt és romantikus parkját is kihagytuk, mely a bajor királyi család nyári rezidenciája, de végül Münchenből kifelé evickélve vethettünk rájuk néhány pillantást. Este 7-re értünk vissza a szállásra Kedd este még azt terveztük, hogy először a kastélyok kastélyát, a világhírű neuschwansteini kastélyt tekintjük meg, mely II. Lajos bajor uralkodó sokak által vitatott, de mégis csodált mesébe illő romantikus mesekastélya. Lajos elképzelései alapján egy színpadtervező építette 1869-től 17 éven át. A trónterem bizánci stílusú, a lakószoba, az ebédlő, a hálószoba a hozzá csatlakozó kis kápolnával, a dolgozószoba - mór, gótikus és barokk elemeket vonultatnak fel. II. Lajos gótikus faágyát, állítólag 15 mester készítette négy éven át. A szokatlan megoldások közé tartozik az ötödik emeleten kialakított mesterséges barlang, ötletes megvilágítással - ezt is egy Wagner-dalmű ihlette. A kastély tetőterét elfoglaló dalnokok terme az eisenachi Wartburg-vár nagytermének mintájára épült. Az épületben a kor legmodernebb műszaki megoldásait alkalmazták. A kastélyban központi fűtés, hideg-meleg víz, étellift, telefon üzemelt. A nagyméretű ablaküvegek II. Lajos korában különlegességnek számítottak. Azonban reggelre a tudat, hogy több mint 500 km-t ülhetünk a vasakon a nap folyamán, kicsit megrémített, persze elmondhatom, hogy nem csak minket lányokat, így fél 8-kor – ismételten teli hassal – Friedhelm vezetésével a linderhofi kastélyt vettük célba. Linderhof II. Lajos király egyetlen befejezett kastélya, a versailles-i Kis Trianon palota mintájára neorokokó stílusban, XIV. Lajos (a Napkirály) tiszteletére épült 1874-78. között. A kastély egyik érdekessége, hogy az ebédlőjében egy hatalmas asztal állt, amit a fogás végeztével le lehetett engedni az alsó szintre, hogy az újonnan terített asztal a föld alól bukkanhasson elő, és így a királynak ne kelljen érintkeznie a szolgáival. A kastély másik érdekessége, hogy csupán egy hálószoba található benne. Tükörtermében, ha a megfelelő helyre állunk, végtelen folyosókat látunk magunk előtt, ami a tervezők leleményét dicséri. Tartozik hozzá egy Vénusz-barlang és egy mór kerti lak (melyben egy páva alakú trón is található), amiket Lajos azután építtetett, hogy meglátogatta az 1867-es párizsi világkiállítást. A csodálatos parkjában tó, gejzír is megtalálható. Kívül gyönyörű, belül pedig ki-ki maga döntse el a képek alapján. Ezután Ettal felé vettük az irányt és megtekintettük híres templomát, mely benedek rendi kolostorral is büszkélkedik, sőt saját sörfőzdéje és sajtkészítő üzeme is van. Innen Wiesbe gurultunk, természetesen gyönyörűbbnél gyönyörűbb, és persze kanyarokban és „illatokban” bővelkedő tájakon keresztül. Már az éhhalál kerülgetett mindnyájunkat mire megérkeztünk, így a templom helyett a helyi sörkertet látogattuk meg először, ahol mindenki – kivéve engem – megtalálta a neki leginkább ínycsiklandózónak és laktatónak tűnő helyi specialitást. Mire befejeztük a táplálkozást az eső is eleredt, így csak gyors látogatást tettünk a megkorbácsolt Megváltónak szentelt rokokó zarándoktemplomban.
Wies után a „Kedves Városban” kávéztunk és sütiztünk, de erről az eső miatt nem igazán maradtak emlékeim. Este ½ 8 körül érkeztünk vissza Kaisheimbe, Pénteken lazább és hűvösebb napra ébredtünk, a már több mint Csak, hogy az utolsó napon sem unatkozzunk Éva úgy döntött, hogy megnézzük az Augsburgi Dómot. Ismét Helmut által vezetett rabomobil volt a közlekedési eszközünk. Alighogy elindultunk Helmutot megállásra kellett inteni, mivel nem volt nálunk felesleges zacsi, ezért Timi jobbnak látta, ha a sötétített, rácsos üvegen való kinézegetés helyett inkább Helmutot szórakoztatja. Cobra is hasonlóan érzett, de hős férfiú lévén, csak tűrt és tűrt. Megérkezvén Éva rábeszélt minket az Északi-tenger halállományának megkóstolására. Csabinak az első lazacos falat után ez már nem tűnt annyira jó ötletnek, így a java Timire maradt. Nagy örömünkre és a fiúk bánatára következett egy „kis” shopping Évával, aki ennek nagy szakértője, így az közel 3 órásra sikeredett. A fiúk egy idő után megunva a várakozást és az időközben eleredt esőt Helmuttal eltávoztak a világ legkisebb olyan sörözőjébe, ahol helyben főzik a folyékony kenyeret. Itt rögtön kipróbálták a kissé ütős aligátort, ezzel a nemes barna nedűvel próbálták múlatni az időt és kivárni a shopping végét. Mire megérkeztünk szemük már enyhén keresztbe állt a jóféle itókától és majd kiesett a „hirtelen” támadt éhségtől. Sok-sok finomságot rendeltünk, Cobrával megkóstoltunk egy újabb nemzeti eledelt a Weißwurstot (fehér borjúkolbász) édes mustárral meg simával is és persze lúgos perecet majszoltunk hozzá. Majd a szakadó esőben visszasiettünk az autóhoz, a Dómot sajnos csak futólag és messziről láttuk. Timi és Cobra ekkor már rutinos volt, rögtön Helmut mellett foglaltak helyet, mi pedig hátul kapaszkodtunk. Kifelé eléggé „murisan” nézhettünk ki, mert Cobráék irtó jót derültek rajtunk. Egy kis pihenést követően este 7–re Friedhelmékhez mentünk, mivel meghívást kaptunk egy kis búcsú vacsorára. A házigazda lávakövön mindenféle finomságot sütött nekünk, míg felesége, Dorothy salátákkal és zöldségfélékkel kényeztetett minket. Miután pukkadásig tömtük magunkat következett a desszert, gyümölcssaláta és fagyi minden mennyiségben, természetesen ebből is kétszer szedtünk, csak Ikarusz volt kissé visszafogott. Kb. fél 11 táján tértünk nyugovóra. Reggel arra ébredtünk, hogy az időjárás mit sem változott, hideg volt és esett. Azonban a reggelit követően, mintha csak tudta volna, hogy indulunk úgy eleredt, mintha dézsából öntötték volna. Fél óra várakozás sem hozott semmi enyhülést, ezért elköszöntünk vendéglátóinktól és útra keltünk. Az első Hazafelé Cobrát nem csak a hideg rázta, háromszor is belekötöttek szegénybe. Elsőként egy német asszony sikítozott vele valamelyik megállónál, mert szerinte rossz helyen álltunk meg a motorokkal, majd Ausztriába érve az egyik osztrák kutas, elővéve legbunkóbb stílusát tankolás közben üvöltötte le őt a motorról, annak ellenére, hogy látta Timit leszállni. Azért, hogy a három meglegyen Sopronba érve egy vak, okostojás majdnem elütötte, annak ellenére, hogy az úttest szélén vészvillogózva állt. Persze mondanom sem kell, hogy mi ezeken nagyon jókat derültünk, idővel már Cobra is csatlakozott. Menet közben felvettük a kapcsolatot Adorján Lacival, aki a korábban megbeszéltek szerint szintén Laci nevű barátjával elénk jött egészen az osztrák határig. Így együtt gurultunk be Sopronba a már jól bejáratott vendéglőhöz, ahol Timi kivételével mindenkinek nagyon jól esett a forró leves és a „ki mit akart” második. A kőhidai vendégházhoz érve lepakoltunk és megtartottuk Laci & Laci részére rövid élménybeszámolónkat, majd 23 óra lévén nyugovóra tértünk. Vasárnap reggel esőmentes, azonban irtó szeles napra ébredtünk, az esti forró leves és a csapadék hiánya sem feledtette velünk az előző napi megpróbáltatásokat, erre a hideg és még mindig vizes kesztyűnk és a bakancsunk hűen emlékeztetett. Fél 8-kor a közeli szupermarketben reggelit vettünk és ettünk, majd tankolást és kávézást követően megcéloztuk Győr városát. Az autópálya előtt elkészítettük szokásos csoportképünket és kettévált a csapat. Timi & Cobra & Laci & Laci Kecskemét, azaz Kiskunhalas felé vette az irányt, mi Ikarusszal Komárno-n keresztül gurultunk haza Nosztrára. Bajorországban lépten-nyomon pompás kastélyok, barokk templomok, középkori kolostorok és monumentális várak ejtik ámulatba a látogatókat. Több mint 100 ezer építészeti emlékkel és több mint 1200 múzeummal, gyűjteménnyel dicsekedhet. A kulináris élvezetet a zamatos, olykor kissé ütős barna nedű teszi még teljesebbé. A megtett kb.
by: Nelly
|
Copyright © 2009 --- Justice Law Enforcement Motorcycle Club Hungary --- Minden jog fenntartva.
Design és webfejlesztés:
honlapkészítés, webdesign, keresőoptimalizálás: www.tremoloweb.hu | autó-motor linkgyűjtemény | Kötelező biztosítás